A történet alakulásáról minden hétfőn déli 12 óráig szavazhatsz a Bátor Könyv aktuális fejezetének végén és a Bátor Tábor Alapítvány Facebook-oldalán.

A Bátor Könyv egy sokszínű, stílusában és írói eszközeiben folyton változó és megújuló történet. Az egész ország meséje. A tiéd is.

Ott ültek mindannyian. Anna, a mamája, Tomi, a papája és nővére, Zsófi, aki láthatóan unatkozott. Naná, hogy ő szólalt meg először. – Na végre, Dani! Itt volt az ideje, hogy felébredj, már halálra untam magam! – vágta az öccse fejéhez, de a szemében bujkáló huncut mosoly elárulta, hogy egyáltalán nem haragszik.

Zsófi kicsit több mint három évvel volt idősebb Daninál, de úgy érezte, a korkülönbség miatt néha úgy beszélhet a kisfiúval, mintha legalábbis ő lenne az anyukája. Pedig Dani sem volt már éppen az a pelenkás gyerek. Ősszel nyolcéves lesz, de már most nyáron is hét és háromnegyed. – Mi volt ez a hang? – kérdezte

rekedten, Annára nézve, aki megkönnyebbülten elmosolyodott. – Csak egy teherautó dudált lent az utcán. Örülök, hogy felébredtél, kicsim. Kérsz egy pohár vizet?

Dani hálásan nézett a mamájára és bólintott. Kimerültnek érezte magát a vizsgálatok után. Nem akart a kórházban maradni. A gondolat, hogy ki kell hagynia a meccset a második bé ellen, elszomorította. Pedig milyen jól ment neki a foci az utolsó tornaórán! Igaz, az utóbbi időben hamarabb elfáradt, de azt a gólpasszt, amit Marcinak adott, még az örökké elégedetlen Sanyi bácsi is tapssal jutalmazta. Persze az is lehet, hogy a szigorú tanár meglepetésében ütötte össze a tenyerét. Dani ugyanis az osztály legvéznább

játékosaként inkább az öltözőben elengedett poénjairól, mintsem a gólpasszairól volt híres. De most ott állt a pálya közepén, és Marci, a cések legjobb focistája boldogan ugrott a nyakába.

Nagyot kortyolt a hűvös vízből, jólesett. – Nem akarok itt lenni, mama. Haza akarok menni. Focimeccsem van – fordult határozottan Annához. Anna tanácstalanul nézett Tomira, mire Dani papája szomorúan elhúzta a száját, és alig láthatóan felvonta a vállát. Ő sem tudta, hogy mit mondhatna még. A délelőttöt beszélgetéssel töltötte a család. Danit reggel tetőtől talpig újra kivizsgálták, majd visszavitték a kórterembe. Zsófi, Anna és Tomi addigra ott ültek az apró székeken, mint valami törpe fogadóbizottság.

Hoztak tiszta pizsamát és friss bodzaszörpöt a nagyitól. Daniból azonnal kiszaladt a fáradtság, ahogy meglátta őket. De aztán észrevette a táskát, benne a több váltás pizsamával, fogkefével, törülközővel, és elkeseredett. Nem akart beköltözni a kórterembe. Nem akart több vizsgálatot. Nem akart beteg lenni. Ő haza akart menni, örülni a hamarosan kitörő vakációnak, készülődni a focitáborra, és Mátéval, a legeslegjobb barátjával újra eljátszani élete első gólpasszát.

A doktornő azonban kérlelhetetlen volt. Addig nem mehet sehová, amíg pontosan ki nem derül, hogy mitől van rosszul. Anna és Tomi mindent bevetettek, hogy meggyőzzék arról: valójában nem is olyan rossz hely ez a kórház. A kórteremben csak ketten vannak,

de a kislány a szomszéd ágyról hamarosan átköltözik máshová – övé lesz ez az egész hófehér birodalom. Aztán játszottak, méghozzá az "Amerikából jöttem, mesterségem címere..." kezdetűt, amiben a papa olyan viccesen szokott mutogatni. Még Zsófi is kedves volt, súgott Daninak a megfejtésben. Ebéd után egész jókedvűen aludt el.

De a délelőtti hangulatból mostanra semmi nem maradt. Jó, jó, hogy mindenki itt van, de ő szívesebben lett volna otthon, a gyerekszobában. Vagy kint a focipályán. Sőt még az iskolában is szívesebben lett volna, mint a kórházban. Na jó... ott csak akkor, ha épp nagyszünet van.

Anna leült Dani ágya szélére és beletúrt a kisfiú sűrű, sötétszőke hajába. – Maradnod kell még egy ideig. Addig, amíg az orvosok kiderítik, mi a baj, és hogy tudják meggyógyítani. Dani szemei kistányérnyira nyíltak, és megállíthatatlanul potyogtak belőlük a könnyek. – Miért történik ez velem, mama? Miért velem? Pont a legkisebbel? Addigra Zsófi is bevackolt Anna ölébe, így a mama egyszerre ölelte át mindkettejüket. – Tudjátok, pontosan ugyanezt kérdezte Csepp is az anyukájától, amikor belezuhantak az öreg halász csizmájába. – Ki az a Csepp? – kérdezte Zsófi és Dani egyszerre. – Hát Csepp, az apró vízcsepp a tengerből. De tudjátok, mit? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elölről elmesélem az egészet:

Így aztán Csepp minden tanórán csak úgy ontotta magából a poénokat. Viccelődött, ha kellett, ha nem, kérdés nélkül mondta a magáét, és minden alkalmat megragadott, hogy henceghessen hőstetteivel. Amelyek legtöbbször persze egyáltalán nem úgy történtek, ahogy mesélte őket. Noha Csepp mindemellett elég jól tanult, halmatekból pedig egyenesen az osztály legjobbjának bizonyult, márciusra három osztályfőnöki figyelmeztetést gyűjtött be, és számtalan büntetést, amit otthon, a szobájában volt kénytelen letölteni. Testvéreinek köszönhetően egyetlen iskolai csínytevése sem maradt titokban odahaza. Édesanyja és édesapja többször beszélt a fejével, és Csepp mindannyiszor megígérte, sőt tiszta szívből meg is fogadta, hogy megjavul.

De aztán újra jött a tornaóra, és a többiek megint csak őt csúfolták, és őt küldték be a moszatok közé a vízi focilabdáért... ahogy otthon is mindig neki kellett bemenni a kanapé mögé a távirányítóért.

Egyik nap aztán különös hangra ébredt. – Húzd meg! Ereszd meg! Húzd meg! Ereszd meg! – kiabálta egy mély férfihang ütemesen. És a feje tetejére állt a világ. Csepp és a bátyjai, a mama, a papa, sőt az egész ház felborult, és rázkódni kezdett összevissza. Közben éjszakai sötétség borult rájuk, és úgy érezték, elindult alattuk a tenger...

Egy öreg halászember csizmájába kerültek. Csepp ijedten kiabált: – Mamaaa, papaaaa! Mi történik

velem? Miért pont velem történik ez? Pont a legkisebbeeeel? De nem érkezett válasz. Csepp és a család, bizony, elsodródtak egymástól. A halász időközben a partra húzta a csónakot, levette a csizmáját, és a befolyt vizet a csatornába öntötte. Csepp akkor már nem kiabált. Voltaképpen nem is bánta olyan nagyon, hogy ilyen izgalmas kalandban van része, ráadásul neki, egyedül. "Juhéééé! – gondolta magában izgatottan. – Kalandra fel! Irány a nagyvilág! Csepp, a tenger legkisebbje felfedezőútra indul!"

Tágra nyílt szemmel figyelte az eseményeket, és egyáltalán nem érezte magát rosszul. Csak: egy kicsit furcsán. Mintha egy mind gyorsabban forgó tölcsérbe került volna...

Dani ijedten pillantott föl Annára. Megszerette Cseppet, és nem akarta, hogy baja essék. – Mi lesz vele, mama? Mi lesz ezután Cseppel?

Hogy hogyan alakul ezután Csepp sorsa, te döntöd el! A következő oldalon található három lehetőség közül válaszd ki, merre menjen tovább a mese...

Jajj, micsoda kiskölök, egy hisztigép, rémes!
– Na, miféle gól? – bökte ki végül Dani, mert az oldalát már olyan lyukasra kifúrta a kíváncsiság, hogy simán át lehetett volna látni rajta.
– Az Arany Kupán történt – fogott bele lázasan papa, de a láza nem is ment fel igazából, csak ezt így szokás mondani. – Mexikó négy-kettőre lealázta az amcsikat. Az USA elhúzott két góllal, de a kukoricafalók nem vacakoltak, bepakoltak szépen hármat. Ekkor, a hetvenhatodik percben Chicharito a szögletzászlónál próbált kiszabadulni a csapdából, végül Dos Santoshoz került a labda, aki egy az egyben rávezette a kapusra. A kapus, mint egy madárpók, kúszva vetette rá magát a labdára, a mexikói meg bemutatott egy cselt, még egy cselt, a kapus kétségbeesetten fetrengett, egyre kijjebb

a kapuból, mintha fel akarná mosni a zöld gyepet.
Már vagy négy védő mászott rá Dos Santosra, aki megtolta keresztbe a lasztit, és a felugró amcsik feje felett lehetetlenül gyönyörűséges mozdulattal a jobb felsőbe emelt. Góóóóóól! – rohangászott üvöltözve fel-alá Dani papája.
– Valami gond van? – kukkantott be az ajtón egy kedves nővérke.
– Opp, nem, izé, hát, csókolom a kis kezét! – apuka elvörösödve haptákba vágta magát, mint egy kisdiák, akit rajtakaptak. A nővérke köszönt, és felkapta Dani teáskancsóját, hogy ne menjen ki üres kézzel. Majd teletölti.
– Mindig az az idétlen foci! – ciccegett Zsófi.
– Tiszta szerencse, hogy az a kislány nincs itt a

szobában – csóválta a fejét Dani anyukája, miközben rendbe szedte az ágyat, és szétpakolta a szatyrok tartalmát: üdítők, kekszek, rágcsálnivalók mindenfelé... A kórterem kezd veszedelmesen hasonlítani egy vegyesboltra, de erre Dani rá se hederített. Ültében ugrándozott a nyikorgó vaságyon, és cingár karjaival hadonászott, hogy góóól, majd összepacsizott apukájával. Aztán hirtelen átfogta a térdét, összegombolyodott, mint egy hernyó, és újra a fal felé fordult.
– Ha itt lett volna a kislány, akkor nem üvöltözöm! – fújtatott Dani apukája.
– Na hiszen! – csóválta fejét Anna, az anyuka.
– Ez a focimajomkodás, pfff! – nagyképűsködött Zsófi.
– Vigyázz a szádra! – apukáskodott Tomi, az apuka.

– Hát te meg mit pityeregsz? – fordította meg anyuka a hernyóvá változott sündisznót, akinek arcán kövér könnyek csordogáltak.
– Kisovis! – sziszegte Zsófi, de csak halkan, nem szép dolog egy beteggel kekeckedni.
– Undok liba! – prüszkölt oda neki Dani, mert egy betegnek még a hátában is füle van, nem lehet előtte elég halkan sziszegni. Aztán felemelte a hangját:
– Nem is láthatom a gólt, így még jobban fáj a szívem. Hazamegyek, és kész!
– Ez a baj, kis főnök? – vigyorodott el Tomi-apuka – Ide süss!
Elővarázsolta zsebéből internetezős, érintőképernyős mobilját, és a két fiú máris ott csüng a képernyőn, újra és újra végignézi az összefoglalót, és mivel hat

gól esett, hát hatszor, illetve sokszor hatszor ordítják a mexikói műsorvezetővel, hogy Goóoóoóóóól! meg hogy Golászoóoóoóóó!
– Valami gond van? – kukkantott be aggodalmas arccal a nővérke a tizenkilenc és feledik gólvonyítás után, majd letette a teli kancsó teát, és mosolyogva kiment.
– Szegény Csepp! Úgy látom, a kutya se kíváncsi rá – ült le a mama a szép sima ágy szélére.
– Ez cseppet sem igaz! Persze én nem vagyok kutya... – ugrott oda Zsófi.
– Jövök én is, várjatok! – telepedett melléjük Dani, aki bőven kimeccsezte magát.
– Áááá, mindig a legkisebbet bántják! – üvöltött Csepp, miközben veszettül pörgött a lefolyó-

örvényben. Mindenfelől kisebb-nagyobb cseppek csimpaszkodtak belé, és remegve visítoztak emberi fülnek nem hallható hangon. Csepp szédült, forgott vele a világ, a gyomra is felkavarodott volna, de hát hogyan is lehetne egy vízcseppnek gyomra? A veszettül forgó tölcsér úgy ráncigálta lefelé, az ásító feketeségbe, mintha valaki ezer kézzel kapaszkodna a bokájába. Csenevész, átlátszó izmocskáit megfeszítve megpróbálta kitépni magát a tömegből, s hát, lássatok csodát...
...könnyűcske termetének köszönhetően sikerült felpattannia az örvény tetejére, és most ott hasított peckesen körbe-körbe. Örömében akkorát rikkantott, hogy egy hangya biztos megsüketült volna tőle:
– Hihíjjj, szörfölök!

Az igazat megvallva nem volt egy szörfbajnok, fogalma sem volt, mi fán terem a szörf, egészen eddig a mostani pillanatig. Igaz, a szörf nem is fán terem. És attól, hogy nem próbálta, még tudhat szörfölni valaki... Bárcsak most látná Cseppet az anyukája, milyen büszke lenne rá! Sok idő nem volt a töprengésre, az örvény vészesen zsugorodott. Csepp a kád falára vetődött, és egész kis kocsonyatestében remegve, a zománcra tapadva bámulta, amint a többiek szörcsögve eltűnnek a fekete üregben.
Aztán egy kéz bedugaszolta a kádat, megeresztette a vízcsapot, és minden megtelt ujjongó, strandoló, vadonatúj cseppekkel, akik nem féltek semmitől, halvány segédfogalmuk sem volt róla, milyen borzasztó szakadék tátong alattuk.

Csepp gémberedetten kászálódott le a kádfalról, próbált feloldódni a pancsolók tömegében.
– Vettem vizet a kádba, papa! Elzárják délben, csőtörés van az utcában! – hallatszott a halász feleségének hangja. – Ó, de kedves vagy! – tette hozzá ugyanez a hang, és hallatszott, hogy a halász arcán egy puszi csattan. Csepp fel sem ocsúdott, máris egy átlátszó edényben találta magát.
A pohár körpanorámás üvegpalota az asztal közepén, Csepp ennél jobbat nem is kívánhatott volna. Körbekeringte a vadvirágok szárait (ezt a csokrot hozta feleségének a romantikus lelkületű halász), és mindannyiszor talált valami ámulnivalót: légymászkálást, ebédelést, rajzoló unokákat. Csak a bűz zavarta egy-két nap múltán, zsörtölődött is

a többiekkel:
– Sosem tisztálkodtok? Dezodorról nem hallottatok? Bűzlötök, mint a trágyadomb!
Azok sem hagyták annyiban a dolgot, és már majdnem kitört a bunyó, amikor egy kéz felkapta a poharat, és az egész bandát kilöttyintette a szabadba. Csepp egy tüskén kapaszkodott meg, mint valami húzódzkodó rúdon, de egyszer sem tudta felhúzni magát. Hát, vízitornából mindig is fel volt mentve...
– Leszel szíves nem csüngeni és nem csillogni itt nekem? Megvakítasz. Idegesítő! – bökte oda valaki fahangon.
– Ajaj, hova is ugorjak? Bocsánat az udvariatlanságért, most cseppentem ide! A nevem Csepp, ki vagy te, kedves növény? – mutatkozott be

lógódzkodó barátunk.
– Tüsi vagyok, fajtámra nézve kaktusz, és cseppet sem kedves.
– Szerintem pedig az vagy, csak még nem próbáltad. Amíg valamit nem próbálunk, fogalmunk sincs, hogy képesek vagyunk-e rá. Pont így voltam a szörfözéssel...
Csepp azonban nem önthette ki bölcsessége teljes tárházát, ugyanis fura dolog történt vele...

Mi is történt Cseppel valójában?
Döntsétek el ti magatok!

szemügyre vehette környezetét: egy vakítóan fehérre meszelt falú házat látott, amelynek nádtetején szélkakas ágaskodott, egy nagy, zöld lombú fát furcsa, sárga gyümölcsökkel, melyek alakra leginkább egyik enyhén túlsúlyos nagybátyjára emlékeztették, és... és...
... két hatalmas tengerkék szemet, amelyek a jelek szerint épp rá szegeződtek.
– Odas, Dani, vízgyémánt! – hallotta meg egészen közelről egy kisfiú hangját.

Dani a kórházban felült az ágyon.
– Ohó! Benne vagyok a mesében!
– Ez nem igazság! – kiáltotta Zsófi. – Ha Dani benne van, nekem is ott a helyem!
Édesanyjuk csak egy pillanatra jött zavarba.

Megsimogatta előbb Dani, majd Zsófi fejét és elmagyarázta, hogy a mesében említett kisfiú, bár a keresztneve ugyanolyan, nem lehet az ő Danija, mert sokkal, de sokkal fiatalabb: mindössze négyéves. És mivel ő nem az a Dani, a testvérét sem Zsófinak hívják, hanem...
– Hanem hogy? – kotnyeleskedett Zsófi.
– Mindjárt kiderül – mondta édesanyjuk, és folytatta:
– Vízgyémánt! Nézd meg, hogy csillog! – hallotta Csepp ismét az idegen kisfiú hangját.
Vízgyémánt... A kis vízcsepp óvatosan körbekémlelt: vízgyémánt? Hol? De akárhogy is erőlködött, a rámeredő tengerkék szemeken kívül sehol sem látott semmi különöset, csak egy félig kész homokvárat, egy kiborult piros vödröt és néhány színes lapátot.

– Nem érdekel a gyémántod, tartsd meg magadnak! – hallatszott kicsit távolabbról egy másik gyerek hüppögése. Csepp körülnézett, és a homokvár másik oldalán megpillantotta a hang gazdáját: egy szőke és kék szemű fiút, aki meglehetősen durcás képpel ült a homokban.
– De olyan szépen csillog... Na, Dani, nézd meg már...
Dani a mesében durcásan megrázta a fejét, és szorosan behunyta a szemét. Csepp majdnem felnevetett, annyira mulatságos látvány volt a pirosra sült arcú, duzzogó kissrác, aki láthatóan túljátszotta a sértődést, amikor belényilallt: "Úristen! Ezek rólam beszélgetnek!"
Megköszörülte hát a torkát: – Bocs, elnézést. A nevem Csepp, és egyáltalán nem vagyok gyémánt.

A két közeli szem egy pillanatra eltávolodott. Csepp kihasználta az alkalmat, hogy tüzetesen szemügyre vegye gazdájuk arcát: ő is egy szőke kisfiú volt, szintén vakító, tengerszínű tekintettel. Első pillantásra nagyon hasonlított a Dani nevűre, de a másodikra már látszottak különbségek – bár egyidősek lehettek, de valahogy sokkal komolyabbnak tűnt. Láthatóan nem lepődött meg, hogy megszólítja egy ujja hegyén ácsorgó vízcsepp, sőt, úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Örvendek. A nevem Márton Jenő, de a barátaimnak csak Marci.
Komoly arcot vágott, suttogóra fogta. – Bocs a gyémántozásért. El szerettem volna terelni az öcsém, Dániel Miklós, azaz Dani figyelmét a homokvárról – folytatta alig hallhatóan.

– Már egy órája építettük, amikor észrevettem egy békát. Utána ugrottam, hogy elkapjam, de véletlenül szétrúgtam a bástyát. Ezen persze kiakadt – biccentett alig észrevehetően a másik fiú felé.
Cseppnek ettől eszébe jutottak a testvérei és a családja. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát a világban. El is pityeredett, amit Marci félreértett. – Nyugi, nem foglak bántani – suttogta. – Csak megmutatlak a testvéremnek, és visszateszlek a kaktuszra, rendben?
Csepp biccentett. Marci kacsintott, hogy visszaigazolja egyezségüket, majd feltartva mutatóujját, amin ott trónolt a még mindig csendesen hüppögő vízcsepp, Danihoz fordult: – Na! Figyu, mit találtam!

A másik azonban rá se hederített. Míg Csepp és Marci a bemutatkozással voltak elfoglalva, Dani láthatóan megnyugodott (de az is lehet, hogy csak elege lett a színjátékból). Felállt, vett egy mély lélegzetet, nekikészült, hogy újraépítse a lerombolt bástyát, de előtte végigsimította az arcát. Most ott állt, kezében a vödrével, mutatóujját előre tartva, amin valami ugyanúgy csillogott, mint Marcién Csepp, a vízgyémánt – és ez a valami pedig az egyetlen és utolsó könnycsepp volt, amit a fiú produkálni tudott a nagy sértődöttségben. A két testvér csodálkozva nézte egymás mutatóujjait. Ámulatuknál csak Cseppé volt nagyobb: már azt hitte, sohasem fog magafajtával találkozni még egyszer, amikor egyik pillanatról a másikra itt terem valaki, aki láthatóan ugyanabban

a helyzetben van, mint ő. Tudta, hogy lépnie kell. – Szia! – szólalt meg, talán kicsit közvetlenebbül és gyorsabban is, mint ahogy azt a szertartásos vízgyémánt udvariasság megkövetelte volna. – A nevem Csepp. És te ki vagy?
– Szia! A nevem Pilla – ilyen szép mosolyt Csepp soha életében nem látott... – Örülök, hogy találkoztunk.
– É... éééé... izéééé... én is – nyögte ki végül Csepp – nagyon hasonlítasz a családomra. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megkeresem őket. Van kedved velem jönni?

Pilla nem sokat gondolkozott a válaszon. Döntsd el Te, hogy mit mondott Csepp kedves invitálására!

– Ugyan már! Beutaztam a fél világot!
– A fél világot? – álmélkodott erre Pilla.
– Bizony.
– Hogyan? – kíváncsiskodott Csepp.
– Fejben! – vágta rá büszkén a kaktusz. – Ha valaki nem futópetúniának vagy futóhomoknak születik, hanem álló kaktusznak, akkor is turistáskodhat. A lábad legyen a földben, de a fejed a fellegekben, és már utazhatsz is. Sivatag, oázis, tengerpart, magas hegyek, lankák és tavak – mindent láttam már! Na jó, majdnem mindent. Ha hosszú útra indultok, meg kell tervezni előre! – szónokolt Tüsi.
Cseppnek elege lett. Vízgőze sincs arról, hogyan lelhetné fel a családját, és még ez a bumburnyák kaktusz is osztja neki az észt. Elkámpicsorodott,

Pilla hangjára rezzent fel:
– Te sírsz?
– Én? – rázta meg magát. – Dehogy...
– Sose szégyelld – szólt erre Pilla, a könnycsepp. – Én már csak tudom, micsoda megkönnyebbülés sírni. Ha nem sírnának az emberek, én nem is lennék.
– Az a baj, hogy nem tudom, hogyan fogom megtalálni a családomat.
Tüsi, a kaktusz erre persze közbeszúrta: – Na, pont erről beszélek.
– Én meg – szólt Pilla – szomjas vagyok. Mielőtt elindulunk, muszáj innom, különben kiszáradok.
Csepp a víz puszta említésére is jobban érezte magát: – Ez az! Ahol víz van, ott laknak a magamfajták!
– Tüsi, merre van egy forrás? Csermely? Patak?

Tó? Folyó? Tenger? Igazi, hűvös és átlátszó, jó ízű nagy víz? – kérdezte mohón. Csak most vette észre, mennyire megszomjazott ő maga is.
– Víz! – kacagott fel erre rekedten a kaktusz. – Mit képzeltek, én milyen gyakran kapok?! Az emberek azt hiszik, egy kaktusz bírja étlen-szomjan. Engem itt növényszámba sem vesznek, alig öntöznek, pedig rám férne már egy alapos hidratálás.

– Én is – szólalt meg ekkor váratlanul Dani, aki Anna ölében kuporgott. – Anya, én is kérek inni! Anna letette Danit az ágyra, térült-fordult, és egy nagy pohár vízzel tért vissza. Dani az utolsó cseppig kiitta – majdnem. – Ilyen lehet Csepp – morfondírozott, és alaposan pohár fenekére nézett, ahol a maradék

kis víz csillogott. – És most hogy fognak vizet találni? – kérdezte.
– Tüsi szerencsére – folytatta Anna – úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, és tudta, hogy napnyugtával megérkezik az északi szél, ami enyhülést hoz, sőt néha esőt is. Bár nem volt egy kiköpött időjós, a tüskéiben is érezte, hogy a szél ma akár még vihart is kavarhat.

– Várjátok meg itt az esti szelet – bökte ki Tüsi. – Ha szerencsénk van, esni fog, jót ihatunk. Vagy egyenesen akkora zuhé lesz, hogy patakokban folyik majd a víz. Dombháton vagyunk, lefelé szalad róla, el tudtok úszni egy forrásig, onnan pedig akár a tengerig is.
– Ó, az otthonom! – gondolta Csepp álmodozva,

és eszébe jutottak a vidám családi ebédek a vízicsiga-tésztás húslevessel, rántott moszattal és tengeri uborkasalátával...
– Pilla, ha végre hazajutunk, mindenképpen meg kell kóstolnod anyukám vízicsiga-tésztás levesét!

– Anya, húslevest hozol nekem? Csigatésztával – szólt közbe Dani megint, vágyakozva. Most jutott eszébe, hogy idáig enni sem volt kedve.
– Nem hozok – mondta az anyukája pókerarccal.
– Nem? – kerekedett el Dani szeme.
– Már itt vár a termoszban. Zsófi, te is kérsz?
– Persze! – vágta rá azonnal Dani tesója, aki szintén megéhezett a mesétől. – De közben lécci lökd tovább a sztorit, mert tökre idegesít,

hogy állandóan belekotyog.

Míg a két testvér kanalazta, hörpölte, szürcsölte a csigatésztás húslevest, lassan bealkonyodott, és a kaktusz tüskéjén üldögélő két vízcsepp arra lett figyelmes, hogy sötét fellegek vészjóslóan verődnek össze az ég alján.
– Odasüssetek! – kiáltotta Csepp. – Lement a nap, jön a vihar!
– Na, ugye! – morogta Tüsi. – Tüstént leszakad az ég.
– Mindjárt indulhatunk! – Csepp ficeregni kezdett izgalmában. – Pilla, fogd meg a kezem.
– Utánatok az özönvíz – sóhajtott fel Tüsi. Megkedvelte Cseppet és Pillát, de búcsúzkodni utált, úgyhogy inkább osztotta nekik még az észt.

zúdult lefelé a dombról a víz. Csepp és Pilla szorították egymás kezét:
– Háromra – vezényelt Csepp – egy, két, hááá!
És leugrottak a kaktuszról kéz a kézben, bele a sebesen futó vízbe.

Hová kerüljön Csepp és Pilla?

Csepp alig bírta visszatartani a kacagást, és épp indult volna megkeresni a vízben Pillát, amikor hirtelen árnyék sötétítette el a Napot. Csepp érezte, hogy valami nincs rendjén és óvatosan az ég felé emelte arcát. De nem ám egy újabb felhő takarta el a világot, hanem egy hatalmas, szürkésfehér házi cica készült nagyot lefetyelni a friss esővel teli pocsolyából.
– Pilla, Pilla!!!! Hol vagy?! – kiáltozott Csepp, ijedten keresgélve a víz alatt. – Pillaaaaa, nem akarom, hogy megigyon minket!!!!
A macska a víz fölé hajolt, kiöltötte hosszú, rózsaszín nyelvét, és hatalmasat kortyolt a tócsából. A víz hullámzani kezdett, Csepp egyre jobban kétségbeesett és kiáltozott Pilla után. Szemét behunyva látta, amint Pilla már a cica gyomrában úszkál, más cseppek

társaságában. Kezdte feladni a reményt, amikor valaki hirtelen megrángatta a karját. Pilla volt az, újra a víz felszínén! Erősen megragadta Cseppet, aki összekapta magát, és azzal a lendülettel egy szempillantás alatt felkapaszkodott az éppen újra kortyolni készülő óriási állat egyik lelógó, őszülő bajszára.
– Egy macskabajszon múlott, Csepp! Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – hálálkodott Pilla.
– Szóra sem érdemes – felelt arcára fagyott mosollyal Csepp, aki alig bírta leplezni ijedtségét. – Nem vagyok én akcióhős... – gondolta magában, miközben kézen fogva lógtak a levegőben a cica bajszán, aki elégedetten bement a szemközti ház nyitott ajtaján, besomfordált a nappaliba, és lekuporodott a kanapé mellé.
Eltelt pár perc, anélkül, hogy a cica száját

törölgette volna. Csepp és Pilla még mindig a bajszán lógtak, és néztek lefelé a mélységbe. A macska szép lassan letette a fejét, és álomba szenderült. A két jó barát, kihasználva az alkalmat, lábujjhegyen lemászott a bajszáról a tappancsára, majd egymást segítve óvatosan földet értek. Csepp odasúgta Pillának, hogy gyorsan bújjanak be a kanapé alá, amilyen csendben csak lehet, nehogy a macska felébredjen és észrevegye, hogy ez a pár csepp hiányzik!
Csepp indult elsőnek, Pilla követte. Csendben haladtak, mint a kisegér, bár a cica olyan mélyen aludt, hogy akkor sem ébredt volna fel, ha ágyú dörög a füle mellett. Már majdnem bent voltak a bútor alatt, amikor a közelben hangot hallottak! – Engem vár! Hogy végre kimásszak! De nem tudok, mert

és megettem egy rakással! Aztán elkezdtem szaladgálni, mert kergetett ez a fránya macska! Egyszer csak mérgemben begurultam a kanapé alá, hogy elbújjak előle. Ide úgysem fér be, mert olyan nagy. Arra nem gondoltam, hogy én is felszedtem az ebéddel pár kilót! Most tessék! Itt ragadtam, pedig ki akarok menni! Mikor fogyok már vissza végre? Játszani akarok, ki akarok menni innen! Segítsetek nekem, kérlek szépen! Cserébe kiviszlek innen benneteket! – kiabálta Gombi elkeseredve.
– Gyerünk, Csepp, te olyan erős vagy! Egy kis testmozgás belefér még mára! – biztatta Pilla, és minden erejét összeszedve elindult, hogy megpróbálja kiszabadítani Gombit a kanapé szorításából.

Csepp nagy levegőt vett, beállt Pilla mellé, és Gombi oldalának támaszkodva elkezdték tolni a nagyra nőtt gombolyagot.
– Egy, kettő, tóóljuk! Egy, kettő, hóórukk! – számoltak egyszerre, de Gombi meg sem moccant. Pedig minden levegőt kifújt magából, és még a hasát is jól behúzta!
– Na még egyszer! Egy, kettő, tóóóljuk! – próbálkozott minden maradék erejét bevetve Csepp és Pilla, de mindhiába. Cseppet sem tudták megmozdítani Gombit.
Kimerülten és tehetetlenül leültek mellé, és tanakodni kezdtek.

Mit talált ki Csepp és Pilla?

Egy Gombzilla!
Gombi szóhoz sem jutott a megrökönyödéstől, még Pilla is megdermedt ekkora szemtelenség hallatán. Végre Csepp is észrevette magát.
– Ne keseredj el, elmegyünk és hozunk segítséget. Nemsokára visszatérünk.
Kézen fogta Pillát, és elindultak befelé a félhomályban. Az út eleinte unalmasnak tűnt, mígnem egyszer csak vidáman hancúrozó porcicákba botlottak. Pilla meg is rángatta Csepp kezét, mondván, hogy milyen jó, alig tettek néhány lépést, és már itt is a segítség, de nagyon hamar kiderült, korán örült. A pormacskákat láthatóan az égadta világon senki nem érdekelte saját magukon kívül: egymást hajkurászták a padlón, majd amikor elfáradtak, összebújtak egy kupacba, és alig

hallhatóan dorombolva azonnal mély álomba merültek. Csepp és Pilla bármennyire is szerették volna, nem tudták felébreszteni őket, akár ágyút is elsüthettek volna mellettük. Csepp fején egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy a porcicák talán csak tettetik az alvást, mert lusták, és legszívesebben rájuk fújt volna egy kis permetet, hogy lássa, felugranak-e, de Pilla megrángatta a kezét, és a távolba mutatott.
– Odanézz... Vajon mi lehet az?
Halovány mozgásra lettek figyelmesek a falnál, az egyik díványláb mellett beszűrődő derengésben. Csepp első pillanatban azt gondolta, egy újabb porcica settenkedik alvó társaihoz, de az a valami láthatóan nem tartott semmilyen irányba sem, csak állt és bólogatott magában.

– Na, ő talán a segítségünkre lehet – suttogta Csepp, miközben maga is elcsodálkozott, hogy kezdeti magabiztossága elszállt, és nem mer hangosan beszélni. – Gyere, nézzük meg, mi az.
Ahogy közelebb értek, rádöbbentek, hogy a világ tele van furcsa szerzetekkel, és most valószínűleg kifogták a legfurcsábbat. Az előttük álló illető magas volt, vékony és nagyon színes egyéniség. Cseppnek eszébe jutott, hogy amíg a halász vázájában időztek, és volt ideje szemügyre venni a környezetet, a nagyobbik fiú szobájában látott egy képet a falon, amin egy sovány, égnek álló, nagyon színes hajú, bőrdzsekis srác állt kezében egy gitárral – na, első pillanatra rá hasonlított a figura. Aztán, ahogy közelebb értek, azért látszott, hogy tényleg a színes haj okozta hasonlóságról

lehet csak szó, mert amíg a halász falán függő kép valahogy felszabadultságot és vidámságot árasztott, a szerzet előttük határozottan szomorúnak tűnt: csak állt a falnak támaszkodva és sóhajtozott.
– Szia, mi Csepp és Pilla vagyunk. Te ki vagy? – törte meg a csendet az udvarias Pilla.
Az illető nem válaszolt, sőt, inkább mogorván elfordult.
– Na várj, majd én – rángatta meg társa kezét Csepp magabiztosan. – Lehet, hogy nagyothall. Közelebb lépett hozzá, tölcsért formált a kezéből:
– Jó na-pot kí-vá-nok! – harsogta. – Ön rosz-szul hall?
A szerzet még most sem szólt egy szót sem, de azért válaszul megrázta a fejét – és akkor valami nagyon furcsa történt. Színes szemcsék szakadtak le

boglyas hajából, ráhullottak Cseppre és Pillára, és ahol hozzájuk értek, ott ők is beszíneződtek egy pillanatra! Pilla szeme elkerekedett a csodálkozástól, de láthatóan nagyon tetszett neki a változás, még ha nem is tartott sokáig.
– Kérek, kérek még... Most... Most zöldet! – rángatta meg a szerzet kezét, aki most sem válaszolt, de újra megrázta magát, így néhány másodpercig Pilla smaragdszínben pompázhatott.
Csepp nem volt annyira elragadtatva a játéktól – talán azért, mert rá sárga hullott, arról pedig tudta, hogy az irigység színe. Összeszedte magát, és újra megszólalt.
– Ezek szerint nem süket, de talán lehet, hogy néma – fordult Pillához. – Valahogyan meg kellene tudnunk a nevét és hogy mit keres itt.

Pilla – immár ismét víztisztán – elképedve a falra mutatott:
– Felesleges... Itt van minden lerajzolva.
Csepp arra nézett, amerre Pilla mutatott. És tényleg: képek sokaságát látta, amelyek a furcsa szerzetet ábrázolták. Kiderült, hogy a borzas külső egy korábban egészen daliás ecsetet takart – egy nagyon ügyes és művészlelkű ecsetet. A képek kezdetben tobzódóan színesek, világosak és vidámak voltak, arról meséltek, hogy az ecset boldogan élt egy festő kis lakásában párjával, Palettával, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb képeket festettek, egészen addig, míg gazdájuk el nem határozta, hogy egy másik lakásba költözik. Egy különösen szomorú hangulatú, baljós kép elárulta, hogy az ecset és a paletta a költözésnél

külön dobozba kerültek... És innen már csak kesze-kusza, krikszkrakszos rajzok következtek...
– Ó, szegény... – szaladt ki önkéntelenül is Csepp száján, miután megnézte az utolsó képet is... – Nem csoda, hogy teljesen magába fordult. Valószínűleg én is ezt tenném, ha egyedül kellene bolyonganom a családomat keresve...
– Hogyan? Családot mondtál?
Cseppnek egy pillanatig fel sem tűnt, hogy az eddig néma ecset hangját hallja, ezért ő folytatta.
– De hisz én is a családomat keresem! – válaszolta. – Apát, anyát és a másik tizenkét vízcseppet a tengerben. – Ahogy kimondta, nagyon elszomorodott: felfogta, mennyire messzire került a szeretteitől, és milyen kilátástalannak tűnik ez a vállalkozás.

Az ecsetet azonban mintha villámütés érte volna, izgatottan újból megszólalt.
– Szervusztok! A nevem Pom – hajolt meg sután, egy pillanatra ismét zöldre és kékre varázsolva Cseppet és Pillát. – Ha két vízcsepp elszántan hisz abban, hogy megtalálja családját a tengerben, én miért ne találhatnám meg szeretett Palettámat? Megsértődnétek, ha feladnám az ácsorgást és veletek tartanék?
Az éppen elszomorodott Cseppnek pont jól jött Pom lelkesültsége.
– Végül is, miért ne, ha Pillának nincs ellene kifogása – mondta, de tudta, hogy nem lesz, hiszen Pom társaságában a vízlány akár óránként más színt ölthet magára.

– Örvendek – nyújtotta kezét Pomnak. – De előtte lesz még egy feladatunk: vissza kell mennünk, és ki kell szabadítanunk gömbö... izé... Gombit, aki sokkal jobban ismeri a terepet nálunk. Velünk tartasz?
A visszautat már gyorsan tették meg. A még mindig alvó pormacskák mellett elaraszolva Cseppnek eszébe jutott, hogy megkéri Pomot, rajzoljon rájuk színes bajuszokat, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, mert félt, hogy az ecset megsértődik a művészi tehetségéhez egyáltalán nem méltó feladat hallatán – aztán már fel is tűnt a gombolyag a láthatáron. Ám a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után Gombi egyáltalán nem volt elragadtatva a mentőexpedíció új tagjától.

– Én egy 100%-ban kasmírselyem gombolyag vagyok – dünnyögte. – Csak nem képzelitek, hogy a közelembe engedek egy ilyen ápolatlan fickót? Mi lesz, ha összepacsmagol?
Pom láthatóan nem vette szívére a zord fogadtatást. Érdeklődve körbejárta a gombolyagot, majd ismertette a megoldási javaslatait.
– Két eset lehetséges, gömböc barátom – mondta, miközben a gömböc szó hallatán Csepp diadalmasan Pillára pislantott – letekerünk belőled némi fonalat...
– Az ki van zárva! – vágott közbe Gombi kétségbeesetten felvisítva. – Csak nem képzeled, hogy a 100% kasmírselyem fonalamból engedek legombolyítani akár egy centit is?!

– Ahogy gondolod – vonta meg vállát Pom. – Akkor viszont nem maradt más megoldás, mint ez... Odébb állnátok egy pillanatra, cseppecskék?
Miközben beszélt, beakasztotta lábát a padló repedésébe és ívben hátra hajlott, majd, amikor Csepp már azt hitte, kettétörik, villámgyorsan

előrecsapódott – egyenesen a gombolyagnak, aki az ütéstől, zsuppsz!, kigurult a napfényre.

A kis csapat kiszabadult a kanapé alól. Merre vigye őket az útjuk?

És ne lépjenek a gumimacikra, csúszósabbak a banánhéjnál. További eredményes rehabilitációt kívánok, hívjanak, ha valakit sínbe kell tenni.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, mindenkiből kitört a röhögés. – Rehamicsinálunk? – kérdezte Dani, aki egy kicsit azért meg volt szeppenve ettől a nagy kalamajkától.
– Rehabilitációs torna – magyarázta Anna, miközben a csatatér felszámolásán sürgölődött. – Arra van, hogy ha valakinek megsérül valamije – például a lába, mert akkorát rúg valamibe, hogy kificamodik a bokája –, akkor az ilyen tornáztatás segít meggyógyulni.
– De hát nem is sérültem meg. Tök jól vagyok, mehetnénk is haza – mondta Dani, és bűntudatos képpel nekiállt összeszedni az ágyában

landoló kajadarabkákat.
– Pár nap, és jössz is haza – mosolygott rá a mamája, miközben felemelte a földről a teljesen átázott párnát. A négy csücskéből négyfelé csöpögött a tea.
– Tényleg, azt meséltem már, hogy Cseppék végül hogy jutottak el a Balcsira?

– Juhúú! Gyönyörű rúgás – lelkendezett Csepp, ahogy Gombi kigurult a kanapé alól a szoba közepére. Örömében összepacsizott Pillával, akinek a felszínén ettől szivárványos hullám szaladt végig.
– Köszönööööömm – mondta szerényen Pom, akinek a szára még rezgett egy kicsit a rúgás lendületétől – marhafülszőrből készültem, a nyelem mogyoróvessző. Nem akarok hencegni, de precíz vagyok

és ruganyos, ez elvitathatatlan. És most? Tényleg az a falánk gombolyag fog minket elvezetni a szeretteinkhez?
– Ne csúfolódj, pálcika. Kerekded vagyok, de nem tök. Ha jól sejtem, az ott kék vízfesték nyoma a sörtéiden.
– Akvamarin akvarell.
– Azt mondom én is, csak magyarul, nem marháskodom. Vízfesték, vízcseppek: ahova nektek mennetek kell, az a vízpart. Kukoricacsövek, sült hekk, gofri!
– Neked megint a kajáláson jár az eszed. Alighogy felfaltad a porpörköltet. Te kevered a koszt a koszttal. Egy malac vagy.
– Ne hívj malacnak, marha. Egy sörtéstől sértés a sertés. Az evés édes kísértés, de nem

a gyomrom korogja, hogy utazzunk gyorsan a Balatonra.
– Ti miről beszéltek? – kérdezte tanácstalanul Pilla.
– Figyeljetek, elmagyarázom – kezdett bele tudálékos arccal Gombi – én Kasmírból származom, az Indiában van – azzal a fonalak izegni-mozogni kezdtek a gombolyag felszínén, és egyszerre megjelent rajta a földgömb. – Ez itt India. Körülötte az ott az óceán. Nagy, sós víz. Ez meg itt, mutatom – rendezte át magát – ahol most vagyunk. A szárazföld. Messze-messze. Nem kell túl sok agytekervény hozzá, hogy belássuk, nektek el kell jutnotok a legközelebbi nagy vízhez.
– Bocs, gombolyag, én elvesztettem a fonalat – mondta Csepp letörten – hogy jutunk el innen bárhova?

– Ó, az a legegyszerűbb. Távolsági busszal. Ahogy mindig.
– Mindig? Én életemben ötször utaztam eddig, egyszer egy halász csizmájában, aztán valami tölcsérben, aztán pohárban, aztán zuhatagban, aztán egy cica bajszán csimpaszkodva, és eleve nem szoktam egyedül utazni, az ilyet mindig az apukámék intézték...
– Egy cseppet se féljetek, utazni könnyű, ha visznek. És engem visznek. Minden hétvégén. Azaz például ma is. Jön a festő, a festőné, felkapnak, és megyünk az alkotóházba. A Balatonra. A festő fest, a festőné kötöget...
– Alkotóházat mondtál? Alkotóházat? – kérdezte lázasan Pom – Az az a hely, ahol a festők dolgoznak – magyarázta lendületes ecsetvonásokkal

– ott végre van esélyem megtalálni drága ezerszín Palettámat!
– Temperáld magad, pemzli. Sima ügy, utazunk. Na, elég a dumából, korog a gyomrom. Hű, nyílik az ajtó, pattanjatok!
– Hogy pattanjunk? Hova? – kérdezte rémülten egyszerre Csepp és Pilla, miközben az ajtó mögött feltűnt a festő árnyéka.
– Együtt kell maradnunk! – mondta szigorúan Pom, és kihúzta magát, mint egy felkiáltójel. – Cseppek, felszállás a Marhafülszőr Expresszre! Most első osztályon utaztok!
Azzal lehajolt, és finoman felitatta a sörtéjével Cseppet és Pillát.

– Hú, de csikis! – vihogott Pilla, és máris színes lett, mint egy paradicsommadár.
– Juhúú! Páncélos lovag vagyok! – lelkendezett Csepp, aki valahogy egy kis ezüstöt oldott ki a marhafülszőr pamacsból.
– És most bocsássatok meg, de hamm – mondta Gombi, és bekapta Pomot szőröstül-szárastul, épp csak a hegyét lógatta ki kényeskedve.
– Ha megcsócsálod a mogyoróvessző nyelemet, összepingálom a flancos fonalaid, Gömböc! – fenyegetőzött Pom, de igazából végtelenül boldog volt, hogy végre útra kelnek. Mire Gombi válaszolhatott volna, egy kéz már fel is kapta őket, aztán rájuk cipzáraztak egy táskát, és sötét lett. Pár perc lóbálás után szisszenés hallatszott, aztán elkezdődött

a zötykölődés, és a búgás, búgás, búgás. Cseppék egy darabig még fogócskáztak a sörték közt, aztán elnyomta őket az álom.
Csepp azt álmodta, hogy vihar van, és a tenger össze-vissza sodorja. A sok bukfenctől annyira elszédült, hogy felriadt, de a ménkű nagy forgolódás sehogy se akart véget érni.
– Mi történt? – kérdezte csak úgy, mindenkitől.
– Kstnk a tskbl, grrrnk...
– Mármint Gombi úgy érti, hogy kiestünk a táskából, és gurulunk – magyarázta készségesen Pom – tele szájjal ugye nem lehet érthetően beszélnii-i-i-i – döcögött, aztán belőle is kiment a szusz. – Uh!! – nyögött Pilla, amikor végül megálltak. – Ez kemény volt. – Mi ez a zaj? Ez már nem a busz, ugye?

Nem, a buszról leszálltunk, amíg aludtatok – magyarázta Pom.
Hol vagyunk? – kérdezte Csepp, és kidugta a fejét a sörték közül. Kellemesen harmatos fűben feküdtek, sütött a nap. – És hova lett Gombi?
Csakugyan, ahogy körülnéztek, Gombi nem volt sehol.
– Hahó, Gombi! Pom, te magasabb vagy, kilátsz a fűből, látod valahol?
– Nem látom sehol. Elvesztettük. Elvesztettük Gombit, és elvesztünk mi is.
– Ha nincs Gombi, nincs művészház, nincs Paletta, nincs Balaton – szomorkodott Pom, és a marhafülszőr szálakról színes könnycseppeket sírt a pázsitra.
– Hékás! – kiáltotta Pilla vidáman – ne kókadjunk le, mint a napraforgó! Közelebb jutottunk a

célhoz, az biztos. Gondolkodjunk. Gombi pár pillanattal ezelőtt még megvolt, hallottuk. Aztán gurultunk még egy csomót, és most nincs meg. Nem tűnhetett el. Igaz, Csepp?
– Ööö, hát, nem – mondta Csepp, és szörnyen zavarban volt, amiért úgy szóltak hozzá, mintha neki kéne tudnia a választ. Mintha ő lenne a nagy. Pedig ő a kicsi, a legkisebb az 1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12 testvére közül, az utolsó a tornasorban... de várjunk csak! A matek elég jól ment mindig. Lekucorodott a fű tövébe, behunyta a szemét, befogta a fülét, hogy koncentrálni tudjon, és megpróbálta felidézni a nagy gurulás utolsó pillanatait, onnan, hogy Gombi azt morogta: "Kstnk a tskbl, grrrnk..."
– Csepp, hahó, ne itasd az egereket te is, fiúk,

nem lehettek ilyen nyámnyiláák! Ennél még Dani könnycsatornájában is jobb volt a hangulat.
– 12! Szólalt meg Csepp.
– Mi?
– 12 bukfenc. Ennyit gurultunk, amióta utoljára

hallottuk Gömbit.
– Honnan tudod?
– Megszámoltam. Pom, rázd ki a könnyeket a fülszőrödből, és gurulj velünk visszafelé egy tucatot.
– Nincs nagy kedvem hemperegni egy ilyen

szörnyű napon – sóhajtott Pom – az életem egy üres, tépett vászon egy üszkös, törött állványon...
– Pom, ne csináld. Guruljunk föl 12 fordulatot, aztán segítünk szomorkodni.
– Nem bánom, gyertek – hajolt le értük az ecset, akiről most mintha csupa fekete festék csordogált volna.
– Számolom... 1-2-3-4-öhöhöt – hüppögte Pom – 6-7-8-9-10-11-12...
– Aúú! Nem igaz, hogy nem tudsz vigyázni, Marhafül! – Hallották Gombi hangját cérnavékonyan.
– Összekened a makulátlan kasmírfonalam!

– Gombi! Hol vagy?
Itt vagyok alattatok, nagyokosok. Letekeredtem. Kigombolyodtam. A rossz hír az, hogy csak Pom szárán tudtok visszagombolyítani, és az még rengeteg hempergés. A jó hír az, hogy azzal visszajutunk a ház közelébe, ahol kiestünk. Süti! Van valakinél süti? Vagy legalább porpörkölt? Kukorica? Sült hal? Gofri? Almás pite? Sütitek van?

És most merre tartson a díszes társaság?
Szavazz te is!

– Jó, jó! – tért vissza a földre, illetve az ágyra Dani. Belátta, hogy kórházból nem érdemes éttermet csinálni.
– Legjobb lesz, ha gyorsan meggyógyítanak, és utána majd elmegyünk Anyuékkal egy jó halászlevet enni a Balatonhoz. Kissé ímmel-ámmal, de Dani elkezdte kanalazni a kórházi kosztot.
– Ha ennyire nem kívánod az ebédet, én szívesen megeszem a pudingodat – próbálta feláldozni magát Zsófi.
– Nem, az a legjobb az egészben! Nem adom! – vágta rá Dani.
– De én is kérek! – nyavalygott Zsófi.
– Nem adok!

– Add ide!
– Az enyéééém!
A hangos veszekedésnek egy hatalmas csattanás vetett véget. Akkora szél támadt, hogy becsapta a szoba ablakát és betörte az üveget. Dani és Zsófi nagyon megijedtek, de a szélnek nem volt elég egy ablak, tovább fújt, egyre erősödött, végigszáguldott a folyosón, még két-három ablakot, ajtót becsapva maga után, majd ki az utcára, sodorta a leveleket, belekapott az ágakba, szétborzolta egy hölgy haját, aki akkor lépett ki a fodrászüzletből, kifordította a napernyőket, elfújta a matracokat a strandon, és ahogy kitombolta magát és elvonult, egy hajszálvékony, illetve gombolyagszál vékony kiáltás maradt csak a levegőben.

– Segítséééééég! Segítséééééééég!
– Hallottátok? – szólalt meg Pom, miután visszarendezgette marhafülszőr szálait a vihar után. De senki sem válaszolt. Pom kétségbeesetten kezdett kiabálni a barátai után.
– Csepp! Pilla! Gombi! Hol vagytok?
– Segítség! – hallatszott újra egy vékony, távoli hang. Pom a kiáltás irányába indult, felpillantott, és meglátta Gombit tekeredve, összevissza gubancolódva egy magas jegenyefa ágon.
– Hát te mit csinálsz ott, Gombi? – kérdezte.
– Mit csinálok? Kipróbáltam, hogy innen is hallatszik-e a tihanyi visszhang! Mit csinálok? Egyszerűen felkapott a vihar, és rátekeredtem erre az ágra – válaszolta Gombi.

– Na jól van, de most már gyere le, mert nem találom sem Cseppet, sem Pillát – mondta Pom.
– Mennék én, de teljesen belegabalyodtam az ágakba és levelekbe. Segítenetek kellene kigabalyodni.
Pom tudta, hogy egyedül képtelen lesz erre.
– Gombi, elmegyek, megkeresem először Cseppet és Pillát...
– Ne hagyj itt egyedül! – kiáltott Gombi – Nagyon félek ilyen magasan.
– De hát úgysem fogsz leesni – válaszolta Pom – éppen azt szeretném kitalálni, hogyan szedjelek le onnan. Egy kicsit maradj csendben, hadd gondolkodjak – kérte.
Eltelt egy perc... kettő... öt – Pom nem volt igazán gyors észjárású – ...hat ...tíz perc. Egyszer csak lépések zaja törte meg a csendet. Egy egyenes,

határozott alak közeledett feléjük, huszonhét centimérföldes lépésekkel.
Pom felemelte a fejét... és csak emelte, csak emelte, csak emelte (legalább 150 centimétert)... és még mindig nem látta a végét a slank alaknak.
Stock úr, amióta elmúlt másfél méter, mindenki csak Stoki bácsinak szólította, pontos, egyenes, kiszámítható és végtelenül megbízható ember – pardon, colstok – hírében állt. Csak egyvalami hozta ki a sodrából: a meglepetés.
– Bocsánat, uram! – szólalt meg félénken Pom. – Elnézést, itt vagyok, lenn a fűben.
Stoki bácsi 90 centinél meghajlította magát, és lehajolt Pomhoz.
– Jó napot uram, bocsánat, hogy megszólítottam,

de a legjobbkor jött erre, ugyanis...
– Máskor nem is jöhetnék – vágta közbe Stoki bácsi – hiszen reggel 7-től pontosan 18 óráig dolgozom, és minden nap 18 óra 12 perckor megyek el a jegenyefasor előtt.
– Ez nagyon izgalmas – mondta Pom – én viszont egy váratlan probléma megoldásához szeretném kérni a segítségét.
– Váratlan? Probléma? Nem szeretem a kiszámíthatatlan dolgokat... Aztán mégis megsajnálta a kétségbeesett ecsetet. Meg hát hízelgett is neki, hogy épp az ő segítségére van szükség. – Na jó, mondd, miben segíthetek. De gyorsan, mert már a jegenyefasor végénél kellene járnom.
Pom elmesélte a kalandos történetet dióhéjban.

Igazán összeszedte a gondolatait, hogy ne húzza Stoki bácsi idejét. Beszámolt arról, mi történt Gombival, meg hogy nem találja Cseppet és Pillát, és így veszélybe került a küldetésük.
Stoki bácsi soha nem használt magasságba nyújtóztatta magát, és elkezdte precízen legombolyítani Gombit a fáról. Nagyon megküzdött vele, mert rettenetesen össze volt gubancolódva, érezte is, hogy már csurog a víz a hátán.
Pom alig látott valamit a mentőakcióból, olyan magasan történt. Egyszer csak, egy belátható távolságnál (nagyjából 110 centinél) észrevette, hogy két ismerős arc ereszkedik le nagyon óvatosan – centiről centire – Stoki bácsi hátán. Csepp volt az és Pilla!

– Hát ti hogy kerültök ide? – kérdezte izgatottan Pom.
– A vihar minket is felsodort a fára, csak arra volt erőnk, hogy egymásba kapaszkodjunk, leugrani nem mertünk, mert féltünk, hogy molekulányira szóródunk. De megláttuk a váratlan segítséget, és gondoltuk, kihasználjuk.
Stoki bácsi közben szép lassan összecsukladozott, és letette a régi pompájában, illetve formájában tündöklő Gombit a barátai mellé.

Vajon mit kér Stoki bácsi a hőseinktől a kiesett időért cserébe? Döntsd el Te magad!

strandlabdákat árulják. Ja, és a mérés! – kiabált a távolból. – Mérjétek meg helyettem a Nap és a Hold távolságát!
De ezt már alig lehetett hallani. Lassan a huszonhét centimérföldes lépések ritmikus zaja is elcsendesült.
– Na tessék! – mondta Gombi. – Most mérhetünk, ahelyett, hogy haladnánk. Miért kellett ezt elvállalni? És éhes is vagyok...
Pom felhúzott szemöldökkel bólogatott, és Palettára gondolt. Színes üstökéből szivárványos festékmorzsák hullottak a földre.
– Ez igazán nem szép tőletek! – mondta feddőn Pilla. – Stoki bácsi azonnal segített, pedig más dolga lett volna! Ráadásul a meglepetéseket sem szereti, mégsem hagyott minket cserben. Most rajtunk a sor!

Úgy illik, hogy mi is segítsünk rajta.
Cseppet elvarázsolta Pilla kedvessége és határozottsága.
– Úgy van! – tette hozzá lelkesen. – Megmérjük a Nap és a Hold távolságát, aztán eszünk is, és megtaláljuk Palettát és a családomat, és minden jó lesz!
– Na – folytatta Csepp – akkor mérjünk!
Gombi kicsit szégyenkezett, hogy ilyen önzőn viselkedett. Pom is láthatóan bizakodóbb lett.
– Mérjünk! – kiáltotta Gombi.
– Mérjünk – motyogta a szűkszavú ecset is.
Itt azonban elakadt a beszélgetés. Hiszen senki sem tudta, hogyan lehet lemérni egy ilyen nagy távolságot. Mert hát megmérhetjük, hogy mekkorát lépünk. Megmérhetjük, milyen nehéz a tornazsákunk,

sőt még azt is, hogy milyen gyorsan futunk egy futóversenyen. Na de a Hold és a Nap távolságát? Azt vajon hogyan kell? Akkora mérőszalag az egész világon nincs! Törték a fejüket, de senkinek nem jutott eszébe semmi használható ötlet.

– Megvan! – kiáltott föl hirtelen Gombi. – Ha letekerednék, megmérhetnénk, hogy hány Gombi hosszra vannak egymástól.
– De a levegőben ki tartana meg téged? – kérdezte Csepp.

– Ó, tényleg! – ismerte el Gombi csalódottan.
És újra csak hümmögtek, és a földet bámulták.
– Aha! – csillant fel Pom szeme, és serényen munkához látott. Egy lapulevélre felfestette aranyszínnel és világossárgával a Napot, mellé ezüsttel és halvány kékkel a Holdat. Mikor elkészült, csettintett a nyelvével, és a képet nézve így szólt: – Na, mérhetünk!
Pilla ránézett a képre.
– Szép! – mondta – de sajnos ez nem az igazi távolság. Bár gyönyörű a kép, de ez csak a fantáziád szüleménye. Pontos mérést ezen nem végezhetünk. Ismeritek Stoki bácsit! Neki biztosan az igazi számok kellenek.
A társaság ismét csendbe burkolózott. Hosszú percek

teltek így el. Ahogyan ott némán üldögéltek, egyszer csak csilingelő kacajt hallottak: – Hehehe!
Aztán még egyet: – Hihihi!
Hol előttük, hol mögöttük. Hol jobbról... – Hahaha! ... Hol balról: – Háháhá.
De kétszer sosem hallatszott ugyanabból az irányból. Pedig határozottan hallották mindannyian: – Hehehe, hihihi!
– Ki kacag, ki ez? – kérdezte Csepp, és szeme ide-oda cikázott, hogy meglássa a nevető hang gazdáját.
– Hát én, hehehe, én vagyok, hihihi.
– Ki az az én? – kérdezte bizonytalan hangon Pilla.
– Tényleg! Ki vagy te? És miért nem jössz elő? – zsörtölődött Gombi.
– Hiszen itt vagyok! Meg itt, meg itt, és itt is,

hihihi... – hallatszott körülöttük.
– Hogy hívnak?
– Sugárka. Hihihi! – felelt a hang, és valóban, mintha egy apró fényvillanást láttak volna ide-oda szökdécselni. Hol egy fűszálon csillant, hol egy kavicson villant. A vidám hang folytatta: – A Nap egyik sugara vagyok, sok ezer kis testvéremmel a Napból érkeztem, de nem maradok sokáig. Egyhelyben pedig sohasem. Gyors vagyok és vidám, hehehe. Egyszer itt, másszor ott, hihihi. És ti kik vagytok?
Csepp szépen bemutatott mindenkit, és elmesélte, hogy mi járatban vannak. Azt is, hogy meg kell mérniük a Nap és a Hold távolságát.
– Hihihi, megmérni? Hogyan akarjátok

megmérni, hehehe? – kérdezte Sugárka.
– Pont ez a bajunk, hogy ha Pom festményén mérjük, az nem igazi, pontos mérés. Ha meg igaziból akarnánk, akkor kellene egy olyan hosszú mérőszalag, ami az egész világon nincs. És hát a Holdig sem tudunk elérni, hát még a Napig.
– Én el tudok, hihihi.
– Te elérsz olyan messzire is? – álmélkodott Gombi.
– Hát persze, hisz mondtam már. A Napból jövök, hihihi! – ismételte Sugárka, és tovább száguldozott közöttük.
– És meg tudnád mérni a kedvünkért, hogy hány centire van a Nap a Holdtól? – kérdezte Gombi.
– Igen, de eszemben sincs, hehehe.
– Miért nem? – faggatta tovább Gombi

összevont szemöldökkel.
– Mert azt nem centivel mérik, te buta, hihihi.
– Nem? Miért nem? – kérdezősködött Gombi egyre mérgesebben. Nem tetszett neki, hogy butának nevezték.
– Mert az eredmény olyan hosszú szám lenne, amit egy hét alatt sem tudnál leírni vagy kimondani, háháhá. – Olyan hosszú? – kerekedett el mindegyikük szeme. – Akkor mivel mérik az ilyesmit, kedves Sugárka? – kérdezte Pilla.
– Hát velem, hahaha. Azt kell megmérni, mennyi idő alatt érek el a Naptól a Holdhoz. A Naptól például 8 perc és 18 másodperc alatt értem a Földhöz, hehehe.
Csepp igen jó volt a számolásban. Hamar ki is találta, hogy ha ebből kivonják azt az időt, ami alatt Sugárka

a Holdtól a Földre ér, megtudják, a Nap milyen messze van a Holdtól.
Lassan alkonyodott a Balaton partján. A strandok kezdtek kiürülni, a vitorlások pedig a kikötő felé vették az irányt. A Nap lemenőben volt és a Hold is látszott már.
– Sugárka! – kérdezte elgondolkodva Csepp – megmondanád, mennyi idő alatt jutsz el a Holdtól a Földre? – Nem. De megmérhetitek – felelte Sugárka – Óra indul, hihihi. – Azzal huss, felröppent az ég felé. Pom halkan számolni kezdett: – Egy és kettő és három... – Idáig jutott, mikor Sugárka visszaért, és újra kacagott.
– Na, mennyi? – kérdezte vidáman Sugárka.
– Három – felelte álmélkodva Pom.

– Három másodperc.
Csepp lázasan továbbszámolt.
– Három másodperc alatt száguldott Sugárka a Holdhoz meg vissza. Akkor csak oda, az egy és fél másodperc. Ha ezt kivonjuk a Naptól a Földig tartó út eredményéből, vagyis a nyolc perc tizennyolc másodpercből, akkoooor... – a társaság visszafojtott lélegzettel várta Csepp megoldását – ... akkor az annyi, mint... – Csepp szeme felvidult – ...az annyi, mint 8 perc 16 és fél másodperc.
– Éljen Csepp! Éljen Sugárka! – lelkendezett Gombi, és kasmírszálaiból győzelmi zászlót formázott, azt lengette. Bár semmit sem értett az egészből, azt tudta, hogy most már mehetnek vacsorázni Stoki nénihez. Összefutottak a szálak a szájában.

– Sült hal... és lángos... és palacsinta... – suttogta maga elé a mindig éhes gombolyag, és teljes kasmírtestével rávetette magát a szépen terített asztalra.
Stoki bácsi időközben beírta az eredményt a Nagy Mérések Könyvébe.
– 8 perc 16 másodperc és még egy fél. Ez igen. Ezt nevezem! Ez aztán a precizitás!

Na, jó tett helyébe jót várjatok... gyertek közelebb, kis barátaim, elárulom nektek, merre van, amit annyira kerestek!

Szerinted, hogyan reagál majd Paletta, amikor újra meglátja Pomot?

mézeskalács házikóra. Rendben?
Lapító csend. Senki nem merte bevallani – még Gombi sem –, hogy már az első kanyarnál elvesztette a fonalat.
– Most pedig ég veletek, nekem még dolgom van! – jelentette ki Stoki bácsi.
Ez legalább olyan komolyan hangzott, mintha éppen az évszázad mérnöki tervrajzát készült volna kicentizni, holott csak hetet ütött az óra, vagyis elérkezett a napi olajfürdő ideje, és a Konkrét Számok magazinnak is színes-szagos különkiadása jelent meg – ezt azonban a világért sem ismerte volna el, a végén még azt gondolnák róla a fiatalok, hogy kissé bogaras.
Gyors búcsút és hálálkodásokat követően a társaság elindult a vízpart felé.

– Na, szóóval: balra fordulunk, aztán jobbra, majd megint balra...
– Jaaj, Gombi, ne vágj már fel, ne csinálj úgy, mintha te meg tudtad volna jegyezni! – zsörtölődött Pilla.
– Végiglesett a társaságon, és aggódva mérte fel, hogy vajon ki lesz az, aki elvezeti őket a hőn áhított célig.
– Csepp, te leszel most a főnök, induljunk!
– Oké! – Csepp büszkén kihúzta magát. Ritkán hárul rá ilyen komoly feladat, most élvezte a helyzetet. Kicsi a csepp, de erős, ez már többször bebizonyosodott a világjáró túrájuk alatt.
– Elmeséltem már nektek, hogyan szerettem bele Palettába? – szólalt meg hirtelen Pom, magához képest egészen fátyolos hangon. – Meséld el, légyszi, légysziii – könyörgött Pilla, miközben az út

szélén baktattak.
– Az úgy volt, hogy a festőm kezében pillantottam meg először. Formás sziluettje és gyönyörű, sima fafelülete azonnal elbűvölt. Soha nem láttam még hozzá hasonlót! És azok a színek! Mindent viselt, a rózsaszínűtől a királykékig, mégsem volt papagáj, hanem gyönyörűséges kavalkád. Én bizony az első percben, amikor megláttam, fülig belezúgtam!
Pom már az emlék hatására is libabőrös lett, és az összes (marhafül)szőr felállt a feje tetején. Bárcsak újra láthatná Palettát!
– Gyerekeeek, nézzétek, itt a piac, akkor már nem lehetünk olyan messze! – kiáltott izgatottan Csepp. Nem nézünk be? Vehetnénk egy színes virágfüzért, amit Pom majd Paletta nyakába akaszthat!

– Na, akkor már inkább egy kürtőskalácsot! – kontrázott Gombi.
– Hé, Gombi, még egy órája sincs, hogy beburkoltál egy lángost, egy sült hekket és két lekváros palacsintát! – Én láttam, három volt – tette hozzá kuncogva Pilla.
– Igazán örülök, hogy ebben a társaságban mindenki olyan éles szemű, mint egy kötőtű – morgott Gombi. – A kürtőskalácsba úgyis csak beleragadnék.
Ezzel a lendülettel az éppen főnöki szerepben tetszelgő Csepp, a neki szemrebegtető Pilla, a nagyon szerelmes Pom és a mindig falánk Gombi beléptek a piac kapuján. Csepp soha életében nem járt még piacon, talán kiskorában halpiacon. Azt a forgatagot! Nem győzte kapkodni a fejét, azt sem tudta, merre nézzen. Micsoda világ! Itt egy halom piros alma, ott egy

csokor újhagyma, amott házi kenyér, nem is beszélve a kovászos uborkákról, kecskesajtokról és a bodza- és málnaszörpökről! És mindenütt cseppek: édesek, savanyúak, fejes salátáról legördülők, pirosak, sárgák, áttetszők, sűrűk, olajosak. Beálltak a sorba az egyik virágárushoz.
– Na tessék, mindenütt a sor végén állok, a tornasorban, és még a piacon is – dohogott magában Csepp. (Közben Gombi titokban csak elnassolt egy kürtőskalácsot!) Szerencsére sikerült rábeszélnie Pomot, hogy inkább egy szép szál margarétát vegyenek. Aztán gyorsan tovább is indultak, most már mindenki nagyon be volt zsongva.
– Stoki bácsi azt mondta, keressük azt a házat, amely leginkább hasonlít egy mézeskalács házikóra –

emlékeztetett Csepp.
Végigpásztázták tekintetükkel a vízparti nyaralósor házait, és valóban felbukkant egy, amely rögtön kitűnt a szabályos házak közül.
– Pom, most szedd össze magad, hozd a legjobb formádat! – bátorították a kissé megszeppent, izguló Pomot a többiek. – És fésülködj meg! – utasította Pilla, Pom feje búbján ugyanis lassan egy összevissza álló, maszatos szénaboglya ékeskedett.
A meseszerű ház kertjében Pom már nem bírta tovább. Majd kiugrott a szíve a helyéből, így elkiáltotta magát: – Palettaaaaa!!!! Itt vaaagy?
A kiáltás pillanatában a teraszon árválkodó festőállvány melletti polcon finom mozgolódásra lettek figyelmesek.

– Palettaaa!
– Pooom!!
– Palettaaa!
– Pooom!!
Ebben a másodpercben feltűnt Paletta formás sziluettje. Pom szóhoz sem jutott, amint meglátta, legszívesebben odarohant volna hozzá. Paletta csak állt, és állt, és annyira boldog volt, hogy örömében hirtelen eleredtek a könnyei. Most már ő sem tudta magát visszafogni, és zokogva Pom nyakába ugrott. – Pom, annyira hiányoztál! – Te is, Paletta!
Miközben Csepp, Pilla és Gombi meghatottan figyelték Pom és Paletta teraszjelenetét, és közben mindannyian arra gondoltak, hogy egyszer csak ők is ugyanígy megtalálják majd a családjukat, hiszen minden jó,

ha a vége jó, Csepp felfedezte, hogy Pom és Paletta egymásra találásából éppen egy csodálatosan színes festmény alakul. Rajta pedig – Csepp nem hitt a szemének – tizenkét testvére és a szülei. – Csak nem?? Ott tündököltek mindannyian a képen, ismerős környezetben, amelyet azonban Csepp nem tudott beazonosítani.
– Paletta, te találkoztál a családommal, tudod, hol vannak most? – Tudom, bizony, Csepp! Köszönöm nektek, hogy elhoztátok nekem Pomot, cserébe elmondom, hol találkoztam velük. Nyugi, egyáltalán nincsenek messze!

Hol lehet Csepp családja?

délután, kitódult a házból, hogy magába tömjön egy ropogós édes-sós főtt kukoricát. Meglepetésükre a tricikli aljáról egy nagy gombolyag kászálódott le.
– Jaj, ne, a mamám! – csúszott ki Gombi száján. De azonnal elszégyellte magát.
– Te nem örülsz az anyukádnak, miközben én a csillagokat is lehoznám az égről, hogy végre megtaláljam a szüleimet és a testvéreimet? – kérdezte Csepp elképedve, és sírásra görbült a szája.
– Dehogynem örülök – szabadkozott a gombolyag – csak most majd megint jön a babusgatás, mintha még mindig óvodás lennék!
Gombi mama a melegtől és az izgalomtól lihegve gurult fiacskája felé. – Drága kicsi egyetlenem, már annyira aggódtam érted! – rebegte

a meghatottságtól reszkető hangon. – Mióta kereslek, kicsi életem! Napok óta a nyomotokban vagyok, míg végre ez a drága kukoricárus bácsi segített megtalálni téged. Lefogytál, kicsi szentem! Volt mit ennetek? Gyere, bújj ide a mamihoz, hadd öleljelek meg!
És máris átfogta, magába gombolyította Gombit, aki a szorításból savanyú arccal kikandikálva fintorgott Cseppre, mint aki így igyekszik elmondani, hogy na, látod, erről beszéltem.
– Gyorsan szedelőzködj, gyönyörűségem, visz magával a mami, csak előtte még kicsit kifújja magát – zihált Gombi mama, és lehemperedett egy árnyas fa alá.
– Miért tetszik elvinni Gombit? – kérdezte Csepp értetlenkedve.
– Hova tetszik vinni Gombit? – csatlakozott

a kérdéshez Pom és Paletta is.
– Hogyhogy hova? Hát, haza! Ti itt jól játszottatok, miközben Gombi ráhozta a szívbajt a szegény mamijára. De most már Gombikára várnak a fontos feladatok! Bizonyára tudjátok, mi egy nagyon régi, híres család vagyunk...
– Most jön Ariadné fonala... – biggyesztette a száját Gombi.
– Igenis, a családfánkat vissza tudjuk vezetni egészen Ariadné fonaláig, és ez Gombit is arra kötelezi, hogy nagy dolgokat vigyen véghez az életben – jelentette ki Gombi mama sértődötten.
– Milyen fonál? – kérdezte Csepp zavartan, aki éppen elveszítette a beszélgetés fonalát.
– Hogyhogy nem mesélted, milyen híres családból

származol? – kérdezte Gombi mama döbbenten.
– Nem meséltem – mondta Gombi. – Kit érdekel, mi történt több ezer évvel ezelőtt?
– Engem érdekel ez az Ari néni, vagy hogy hívják – kotnyeleskedett kíváncsian Csepp.
– Ha szerelmes történet, akkor engem is érdekel – mondta Paletta, és Pilla is lelkesen bólogatott. Azzal rögtön letelepedtek Gombi mama lábaihoz, és nagy, kíváncsi szemekkel várták a mesét. Gombi fintorgott.
– Valaki közben igazán játszhatna velem, mert én már százszor hallottam, és szétvet az unalom! De senki nem akarta elmulasztani a történetet, így aztán a kis gombolyag is kénytelen-kelletlen leült a többiek közé.
– Réges-régen, Kréta szigetén, Minosz király udvarában élt egy hős gombolyag, aki messze

földön híres volt bátorságáról – kezdte Gombi mama. – Volt ezen a szigeten egy félelmetes labirintus, abban lakott az emberevő szörnyeteg, Minotaurusz. Ez a bikafejű rém minden évben fölfalt hét fiút és hét lányt.
– Húúú – sóhajtotta Paletta ijedt arccal, tágra nyílt szemmel. Pom alig tudta megnyugtatni, de az izgalomtól már neki is égnek állt a marhaszőr a feje búbján.
– Egy szép napon egy görög hős, Tészeusz úgy döntött, bemegy a labirintusba, és megküzd az emberevő szörnnyel – folytatta Gombi mama. – De hiába győzte volna le Minotauruszt, utána odaveszett volna a sötét, zegzugos labirintusban, mert onnan élve bizony még senki nem keveredett ki. Volt Minosz királynak egy gyönyörű lánya, Ariadné, aki első pillantásra

beleszeretett a daliás királyfiba.
– Jujj, de megható! – mondta Pilla, de a többiek lepisszegték, mert várták a folytatást. – A mi ősünk, a bátor gombolyag akkor odaállt Ariadné elé, és azt mondta: – Én is bemegyek a labirintusba, és megmentem a szerelmedet. Így is történt. A hős gombolyag és a királyfi nekivágtak a labirintusnak. A fonal odakötötte magát a bejárathoz, és szépen legombolyodva követte Tészeuszt, aztán amikor a vitéz legyőzte a szörnyet, apránként föltekeredett, és visszavezette a királyfit a kijárathoz. Na, így mentette meg a mi ősünk Krétát az emberevő szörnytől – fejezte be elégedetten a történetet Gombi mama. A többiek pedig megtapsolták.
– De hiszen a mi Gombink is ilyen hős! – mondta

akkor Csepp. Gombi mama, Pilla, Pom és Paletta egyszerre néztek csodálkozva a kis Cseppre. De leginkább Gombi tátotta el a száját, mert őrá ilyet még sosem mondtak. Többnyire csak kövérnek, falánknak, izgágának nevezték, még a mama is mindig elégedetlen volt vele, és lám, most kiderül, hogy ő is hős.
– Igen! – bizonygatta Csepp. – Hiszen Gombi is, mint a többi barátom itt a házban, mind arra szövetkeztek, hogy nekem segítsenek megtalálni az elveszett családomat. Nem ez a hősiesség? Másoknak segíteni, másokért küzdeni, mint ahogy az a régi Gombi is tette?

Gombi büszkén kihúzta magát, és diadalmasan nézett a mamájára. Gombi mamának könny szökött a szemébe. – Mondasz valamit, kicsi Csepp! Látod, erre nem is gondoltam! Na, nem bánom, maradjon még veletek Gombi, amíg véghezviszitek a közös hőstetteteket – fűzte hozzá mosolyogva. – De azután hazavárunk téged, nem szeretnénk bolyhosra aggódni magunkat.

Hol találja meg Csepp a családját?

ugrottak talpra a többiek, pedig nem is voltak emberek. Csepp izgatottan nézett körbe: – Hú, majdnem átaludtuk a délelőttöt, pedig indulni kell! Látnom kell a családomat!
Pilla álmosan pillogott, és bizonytalanul kérdezte: – Most mit tegyünk? – Most megfigyelőállásba helyezkedünk, és megkeressük a rózsaszín vízipisztolyt! – adta ki a parancsot Pom. Nem kellett sokáig kémlelniük a strandot. Egy kisfiú szaladt a partra, s megvillant kezében a rózsaszín vízi fegyver. Ráfogta a lépcsőn kifelé kászálódó kövér Potyka bácsira, akit a környéken mindenki csak tavi cápaként emlegetett, és meghúzta a ravaszt. A vízsugár vidáman flöccent szét Potyka úr pocakján, s ismerős vízcseppek hullottak a tóba a bosszankodó bácsiról.

Csepp felkiáltott: – Papaaaa, Mamaaaa, Csepptesóóóóók! Várjatok, itt vagyok!!!
– Pörögjünk fel! – nyögte Gombi, akiből kitört az akcióhős. – Irány a víz, hogy Csepp utolérje a tesóit!
– Pom, kérlek, csinálj valamit! – kérte izgatott színekkel Paletta az ő hősét.
– Csepp! Pilla! Ide hozzám! – süvöltötte a daliás ecset, és egy szempillantás alatt felemelte őket sörtéire. Rákacsintott szíve Palettájára, elegáns ívben hátrahajlította mogyorófa testét – ezt a trükköt nagyon szerette, mint tudjuk –, és visszapattanva kilőtte a tóba Pilláékat.
– Sziasztoooook! Köszönünk mindeeeent, barátaink! – kiabálták röptükben a cseppecskék, és pilla berek, cseppje kerek, eltűntek a Balatonban.

– Szép munka volt! – pattant örömében a levegőbe Gombi. – Bár ezt a cselt már láttam, el kell ismernem, benned is van valami hősies!
– Elég egy csel az életben, ha mindig bejön – somolygott Pom, és magához húzta Palettát, aki pirosló büszkeséggel bújt élete ecsetjéhez.

– Tisztára Indiana Jones! – nevetett Tomi az ágy végében, de Zsófi lepisszegte, ahogy csak a lányok tudják rendreutasítani apukájukat. Dani följebb vackolta magát a párnán, és kinézett az ablakon, mintha onnan látszana a Balaton. Aztán Anna kékeszöld szemébe nézett, és újra belemerült a mese vizébe.

Placcccs! Csepp és Pilla ott úsztak a tóban, végre újra saját elemükben lehetnek, az ő világukban, a vízi világban! Mindenhol kicsi cseppek milliárdjai izegtek-mozogtak, és valahol köztük volt Csepp családja is. De hol? Ebben a tömegben merre lehetnek? Csepp nem vesztette el lélekjelenlétét, még ha cseppnyi volt is csupán ez a lélek. Szorosan fogta Pillát, és vezette őt a tó mélye felé, mert valami azt súgta neki, hogy a hínárban rátalál az övéire. A napfény ferde sugarain csúsztak lefelé, és a ringó hínárerdő tetején egyszer csak meglátták, amire Csepp már annyira vágyott. Ott kavargott az egész Csepp család, papa, mama, gyerekek, csupa csepp, kerekek! Lett ám nagy öröm!
– De jó újra megölelni téged, kisfiam! – hüppögte Csepp anyuka a meghatottságtól, amit Pilla

mélyen átérzett könnycsepp mivoltában. Csepp papa torka is elszorult, mikor felkapta legcseppebb gyermekét! Bezzeg a fivérek! Fel-feldobták kisöccsüket, és megéljenezték a nagy egymásra találást!
– Most, hogy újra együtt a csapat, megígérjük, hogy nem neked kell majd elmenni a lasztiért a Moszathegy mögé – ígérte meg legidősebb bátyja, Bugyborék. – A tornasort pedig mostantól hátulról állítjuk fel! Az utolsó lesz az első, a legkisebb áll majd az élen! – javasolta Tucatka, aki tizenkettedikként épphogy Csepp előtt született a családba. Felajánlása tehát nem volt éppen önérdektől mentes, s noha kapott is rögtön egy kokit Büntitől, a tizenegyes számú csepp csemetétől, a többiek közfelkiáltással

elfogadták a javaslatot.
– Rendben – mondta Csepp – én meg lemondok a hősködésről, volt kalandom épp elég! Igaz, ezeknek köszönhetem, hogy lettek új barátaim, és hogy megismertem Pillát, akit most be is mutatok nektek. Ő egy igazi könnycsepp kislány!
Pilla kicsit belerezgett az örömbe: – Sziasztok! Én ugyan szomorúságból születtem, de most már nagyon vidám vagyok, hogy itt lehetek, és boldog vagyok, hogy Csepp elhozott magával!
- De te most hová mész? – kérdezte Placcs, az ötödik számú testvér...

Mi legyen Pilla sorsa?

minden só kioldódik belőlünk!
– Látszik, hogy víz van az eszed helyén, Zuhé – torkolta le Csepp.
– De legalább sós víz! – vágott vissza Zuhé.
– Ne locsogjatok összevissza! – zárta le a vitát Csepp papa. – Semmi értelme összevesznetek. Hiszen Pilla könnycseppként született, és a könnycsepp szintén sós.
Zuhé arca felderült: – Ollé! Akkor mi leszünk a Balaton sója!
Erre mindnyájan elnevették magukat, még Pilla is, aki az utóbbi percekben kicsit zavartan pillogott hol Cseppre, hol Zuhéra.
– Tudjátok – kezdte alig hallhatóan – Csepp a barátom, és nagyon szívesen maradnék mellette.

Ő olyan bátor és leleményes: ha ő nincs, biztosan fellefetyelt volna bennünket a macska. Olyan segítőkész és jószívű – Pilla egyre jobban belemelegedett a mesélésbe –, ha ő nincs, szegény Gombi még mindig a fűben kanyarogna letekeredve. Olyan okos: ha ő nem számolja ki a napsugár útját, nem tudunk segíteni Stoki bácsinak a mérésben.
– Mit nem mondasz! – nyílt tágra Csepp anyuka szeme. – A mi Cseppünkről beszélsz? A mi szeleburdi, mindent elviccelő, szófogadatlan, pimasz Cseppünkről? Pilla, mi nagyon szeretjük Cseppet, de rá sem ismerünk! Ennyire megváltozott volna?
– Nem tudom, változott-e – bizonytalanodott el Pilla –, de nekem nagyon tetszik így, ahogy van. Megszerettem Cseppet.

– Hosszú utat tettünk meg, Anya – vette át a szót Csepp. – Sokfelé jártunk, és sok mindenkivel találkoztunk, míg rátok találtunk. És ha nincs velem Pilla, nem tudom, sikerült volna-e egyáltalán. Ő volt, aki kedvességre bírta a szúrós kaktuszt. Szóra bírta a búskomor Pomot. Rávett bennünket, hogy segítsünk Stoki bácsinak. Megszerettem Pillát.
– Úgy látom, ti nagyon értitek már egymást – mosolyodott el Csepp papa. – Kedves Pilla! Van kedved nálunk maradni?
Pilla akkorát bólintott, hogy apró buborékok perdültek táncra körülötte. Felpezsdült a Csepp család!
– Hurrá! Éljen! Sós fiúból annyi volt már, végre itt egy lánytesó! Emelkedik a vízszintünk! Éljen a családi dagály! – efféléket kiáltoztak. Örömükben táncra

perdültek, és olyan örvényt kavartak a Balatonban, hogy másik oldalukra fordultak az iszapban alvó angolnák.
– Mondjuk el az örömhírt a többieknek is! – kiáltott Csepp, mert rájött, hogy Pomról, Palettáról és Gombiról a nagy örvendezésben egészen megfeledkeztek. – Víznyomás a part felé! – kurjantott, és már sodródott is. A többiek alig győztek a farvizén maradni.

– Nem, tényleg jó ez így – tiltakozott Gombi a parton.
– Hidd el, hogy érdemes megpróbálnod! – bizonygatta Pom és Paletta.
– Semmi kedvem hozzá! Tetszik ez a szín – duzzogott a gombolyag.

– Lehetnél egészen színes egyéniség! Segítünk! – készségeskedett az ecset.
– Bordó maradok, punktum – zárta le a vitát Gombi, aki nem is értette, hogy juthatott a barátainak eszébe ilyesmi: még hogy őt befesteni! Még hogy őt átsatírozni! Még hogy őt tiritarkítani! Hát micsoda ő, egy papagáj? Egy szivárvány? Egy...
– Cseppek a vízben!!! – kiáltott fel izgatottan.
Igaz, ami igaz, Gombi, Pom és Paletta már jó ideje üldögéltek a tó partján, és lesték a helyet, ahol a barátaik eltűntek. Addig jobb híján beszélgettek. Na jó: vitatkoztak. De most... egyszer csak fodrozódni kezdett a víz, és integető vízjelek... azaz kézjelek... illetve vízkezek jelentek meg a bugyborékolás közepén.
– Na, végre! Már azt hittük, Balaton-átúszásra

indultatok – húzták fel együtt az orrukat.
– Ne haragudjatok – integetett Csepp és a család – fontos dolgokról kellett döntenünk.
– Mi is effélére próbáljuk rávenni Gombit – jegyezte meg Paletta –, de egyelőre nem fogja fel azzal a keszekusza fejével...
– Pilla velünk marad – bökte ki hirtelen Csepp.
– Gombi meg bordó marad – fintorgott Pom, de Paletta oldalba bökte:
– Hagyd már, Pom! Hát nem érted? Együtt maradnak! Vis-à-vis – csillogtatta meg nemzetközi műveltségét a gömbölyded festőtábla, bár ezt senki nem értette. Talán még ő sem. Ezért inkább ujjongva hozzátette: – Csuhajja! – Ezzel aztán mind egyetértettek.
– Köszönjük nektek a sok segítséget! – vette át a

szót Csepp. – Nélkületek nem találtuk volna meg a családomat. Pom, te rugalmas csodaparittya, Paletta, te színpompás ecsetetető, Gombi, te éhenkórász ötletgyár... jó utat nektek!
– Jó utat?! – nevetett Gombi. – Csepp, neked fogalmad sincs, ezekhez a művészlelkűekhez milyen kötélidegek kellenek! A festés a mindenük! Tényleg igaz: ha ecset vagy, mindent rajzlapnak nézel... Ha nem vigyázok, mire kettőt kunkorodom, kék szalagot csinálnak belőlem!
Pom és Paletta, a két divatdiktátor sejtelmesen mosolygott, aztán búcsút intettek a vizeknek, és a három jó barát elindult új kalandokat keresni. A Csepp család hosszan integetett utánuk, és még jó ideig hallották a zsörtölődő hangfoszlányokat:

"dehogy festesz, eszedbe ne jusson..."
"hidd el, hogy szép lesz, na, csak egy kicsit..."
"mondtam, hogy szó sem lehet róla..."
"csak a végedet, itt, egy icipicit..."
"hozzám ne érj, te botsáska..."
"látod, hogy nem is fáj..."
"nahát... ez egészen... egészen... érdekes..."

A Cseppek addig néztek utánuk, míg egészen el nem tűntek a Balaton-parti messzeségben, majd visszatértek a vízbe, ahol annyi, de annyi megbeszélnivaló várta még őket. Csak most jutott idejük arra, hogy mindent elmeséljenek egymásnak. Hosszan beszélgettek arról, milyen kalandokon át vezetett Cseppék útja. De beszélgettek arról is,

hogyan keveredett a Csepp család a kisfiú vízipisztolyába. Meg arról, vajon merre járhat Pom és Paletta, vajon milyen színben pompázhat most Gombi, és hogy mit szól ehhez az édesanyja...

– Ha érdekel benneteket – vett mély levegőt Anna, Dani édesanyja –, ezeket is elmesélem. – Ebben a pillanatban azonban nagy paksaméta papírral a hóna alatt belépett a terembe Dani orvosa. – Legközelebb, jó? – fejezte be a történetet Anna. Mind a doktorra néztek.
– Nos – kezdte az orvos nagy komolyan. – A helyzet a következő.

az állatkertből. Dani fölnevetett. Mindenki egyszerre fordította a fejét a kisfiú felé, még Zsófi is kinyitotta a szemét, persze értetlenkedve.
– Nahát, átlátszó a karton a kezemben? – törte meg végre a csendet az orvos mosolyogva. – Elolvastad a leleteidet?

– Ööö... nem, sajnos nem átlátszó. És különben is: visszafelé nem tudok olvasni. – válaszolta Dani, és hirtelen eszébe jutott, hogy mire is várnak ők négyen.
A végeredményre. A Dani kontra Betegség focimeccs állására, a lefújás pillanatában. A hazai pályán: Dániel Futball Klub, a vendégoldalon: az Undok Kór FC.

Vajon mi áll majd az eredményjelző táblán a meccs végén? Most már az egész család egy nagy, közös kérdőjelként ült – illetve volt, aki állt, majomarccal. Nyolc szem szegeződött az orvosra.
– Jó hírem van! – bökte ki végre a fehér köpeny mögül. – Dani rosszullétéért egy csúnya vírusfertőzés felelős. A helyzet komoly volt, de a kezelésre nagyon jól reagált. Az összes teszt negatív. Holnap hazamehetsz, komám! – tette rá a kezét a kisfiú vállára.
Tomi és Anna egymás nyakába borult. Zsófinak a füléig szaladt a szája, amikor látta, hogy a papája, úgy ahogy volt, majomarcostul ölelte meg a mamáját. Dani pedig kiugrott az ágyból, és csomagolni kezdett. Legszívesebben azon nyomban indult volna.

A félbeszakadt focibajnokságra gondolt, a kihagyott meccsre a 2. b ellen, és a jól sikerült gólpasszra, amire még a tornatanár is elismerően csettintett. Rengeteg dolga van még a nyáron! Például Mátéval kitárgyalni, hogy mi mindent látott a kórházban. No és persze elutazni a focitáborba...
– Attól félek, hogy a focitáborba viszont nem engedhetlek el – folytatta immár kisebb mosollyal az orvos. – Vigyáznod kell magadra a nyár hátralévő részében, hogy mire elkezdődik az iskola, teljesen rendbe jöjj.
– De nekem... de nekem... dolgom van! Fociznom kell, meccseim vannak, a többiek várnak rám!
Nem tehetett róla, megállíthatatlanul bugyogtak a könnyei. Sok kicsi Pilla...

Anna megfogta a kisfiú kezét. – Sok lenne még a napi két edzés a focitáborban, kicsim – mondta. – Szépen, lassan kell felépülnöd, fokozatosan megerősödnöd. Levegőn lenni, játszani, de óvatosan.
– És a fagyi? Akkor azt sem ehetek? És a Balatonban sem úszhatok? Mi lesz így Cseppékkel? Hát soha nem fogok velük találkozni?
Dani abbahagyta a pakolást, és visszaült az ágyára. Így már szinte nem is volt kedve hazamenni. Az orvos, mintha nem is nehéz faklumpát viselt volna, fürgén lehuppant mellé. – Dehogynem! Fagyizhatsz, sőt a Balatonba is bemehetsz. Csak azt kérem tőled, hogy figyelj oda a tested jelzéseire. Mozogj sokat, de ha fáradt vagy, pihenj. Ehetsz fagyit, de naponta csak egy gombócot. Helyette inkább egyél sok gyümölcsöt.

És persze, hogy bemehetsz a Balatonba, csak ne várd meg, amíg lila lesz a szád széle, mielőtt kijössz.
Erre még Dani is kénytelen volt elmosolyodni. Eszébe jutott az almádi strandon készült fotó, amelyen derékig áll a tóban, és közben olyan kék a szája széle, mintha Zsófi egyik buta rúzsával kente volna ki magát.
– Nem sok maradt az idei nyárból, de a szüleid és én kitaláltunk valamit! – folytatta az orvos, és most már ő is mosolygott. – Van egy nagyon jó hely, nem messze innen. Kocsival legfeljebb egy óra. Épp akkora gyerekek táboroznak ott, mint ti. Vannak kedves doktor nénik és doktor bácsik, akik mindenre segítenek majd odafigyelni. És tudod, mi a legjobb az egészben?
Dani még szipogott kettőt, de kezdte érdekelni a dolog.

– Az, hogy ide a szüleid és a nővéred is elkísérhetnek. Így aztán a családi nyaralásról sem kell teljesen lemondanotok emiatt a fránya kórház miatt.
– És... focipálya? Van?
– Azt hiszem, igen.
A család aznap délután mindent összecsomagolt, és közben azt tervezték, mi mindent fognak majd együtt csinálni a táborban. Zsófi leginkább a kézműves foglalkozásokat várta. Tomit az íjászat érdekelte. Dani arra készült, hogy rögtön a foci után beül az egyik indián kenuba. Anna pedig nézte őket, és mosolygott… Most érezte csak, hogy milyen fáradt az elmúlt két hét után. De a szíve legalább egy tonnával kevesebbet nyomott, hogy megtudta: Dani hamarosan jobban lesz.
Másnap reggel szemerkélt az eső.

Dani és Zsófi azonban úgy ugrottak ki a kocsi hátsó üléséről, mintha katapult lőtte volna őket. A tábor éppen olyan volt, amilyennek a doktor leírta. Kedves, zöld, és gyerekzsivajtól hangos. Míg Tomi és Anna a táskákat pakolta ki a csomagtartóból, Daniékat gyereksereg vette körül.
– Kik vagytok? – kérdezte egy kócos, kisírt szemű kisfiú.
– Honnan jöttetek? – vágott a szavába a színes pólós, kék szemű kislány, aki a kezét fogta.
– Ketten vagytok tesók? – csámcsogott érdeklődve egy pocakos, szeplős gyerek.
– De szép táskád van! – fogta meg Zsófi hátizsákját egy aranyos tízéves forma lány.
– És labdát hoztatok magatokkal? – tette föl

a (Dani szerint legfontosabb) kérdést egy kis termetű, huncut szemű fiú.
Dani és Zsófi összenéztek. "Te is látod, amit én?" – kérdezte a lány némán az öccsétől, csak a szemével. Dani alig láthatóan bólintott.
Ott állt előttük az egész csapat: az érzelmes, kócos

Pom, a szép, ezerszínű Paletta, a kerek hasú, falánk Gombi, a cserfes-kedves Pilla, és persze az apró, de annál nagyszájúbb Csepp. A testvérekből kitört a nevetés. Miközben Dani a térdét csapkodta, látta, hogy a többiekre is villámgyorsan átragad a jókedv. És közben arra gondolt: mégiscsak jól végződik ez a nyár!